|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 282 találat | lapozás: 1-30 ... 241-270 | 271-282 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: II. János Pál /pápa/ 2017. február 7.Ötven éve Istennek adott életInterjú Csató Béla plébánossal – Plébános úr, idén ötvenéves papi szolgálatát ünnepli. Kérem, meséljen gyermekkoráról, és arról, miként él emlékeiben szülőfaluja. – 1944-ben születtem Csíkszeredában a Szülő Anyák Mária Otthona Klinikán, és Csíkszentsimonban nevelkedtem. Szüleim szorgalmas emberek voltak, nagyon sokat dolgoztak, erőt a mindennapi munkához vallásos életükből merítettek. Természetes volt, hogy minden vasárnap szentmisére mentünk, de igazi maradandó lelki élményem kisgyermekkoromból, hogy láttam édesapámat családjával a közös imában. Szülőfalum népét nagyon szorgalmas embereknek látták más vidékek lakói is. Erről sokat mesélt gyergyószentmiklósi segédlelkész koromban plébános főnököm. – Mikor gondolt először arra, hogy pap legyen? Miért? – Nagyszerű hitoktató volt a plébánosunk. Egyik hittanórán a papság szentségéről és ezzel kapcsolatban saját papságáról beszélt. Azon a napfényes őszi délutánon úgy éreztem, én is pap kell hogy legyek. 1955-ben történt ez, amikor nagyon sok pap és a püspök úr is börtönben volt. A vallásüldözés egyik formája volt ez, az istentagadó hatalom igyekezett megfosztani a népet pásztoraitól. Miért maradt meg bennem a papságra hívó gondolat? Nem tudom. Azt hiszem, Isten szelíd hívását nem lehet visszautasítani. Egyszerűen csak követtem a hívó szót minden másféle megfontolás nélkül. – Meséljen a felkészülés éveiről! – Márton Áron püspök úr teológiai évekre előkészítő kisszemináriumot alapított, ezt a hatóságok kántoriskola címén engedélyezték. 1957–1961-ben ott tanultam és érettségiztem. Szép volt, kiváló tanárokkal. Az együttes munkán, tanuláson-nevelésen volt a hangsúly. Segítettek belelátni a világot átjáró eszmékbe, és megalapozták világnézetünket. Rend, fegyelem, tanulmányi előmenetel mind-mind a mindennapjainkat meghatározó lelki életből forrásozott. A napi szentmise, szentgyónás-szentáldozás, közös imák önmagunkat nevelő emberekké formáltak. 1961–67 a teológiai tanulmányok évei. Lehetetlenség összefoglalni hat év küzdelmeit, megannyi élményét, el kell azonban mondanom, hogy negyedéves hallgató koromban megkísértett a gondolat: pap akarsz lenni? Azt akarod, hogy életed munkájának eredménye csak kudarc legyen? Egyre kevesebb istenhívővel? Kemény hetek következtek. Lelki vezetőhöz menekültem, aki egyszerűen szembesített azzal, hogy ezek a gondolatok minden jó ősellenségétől, az eltántorítani akaró gonosztól valók. Hittem neki, megerősödve kerültem ki ebből a válságból. Teológiai, azaz kispapi életem meghatározó élménye volt, hogy Márton Áron püspök úr tanított minket lelkipásztorkodásra, és kérésünkre egy szociológiai kurzust is tartott. Szerintem a hitvalló püspök minden zsenialitása és bölcsessége az Istennel egyesült lelkének Szentlélektől kapott adománya. – Hol kezdte papi szolgálatát? – Gyergyószentmiklóson, de csak karácsony előtt: az államiak nem siettek a működési és tartózkodási engedéllyel, végső megerősítést így csak 1968 tavaszán küldtek. Több ezer hívőnek csak ketten voltunk papjai a főnökömmel. Sok munka volt, nem lehetett eleget dolgozni. Nagyszerű erőt adott a főnököm bizalma és a hívek szeretete. A kívülállók akkor is olyanok voltak, mint most: emberek, akik nem is sejtik, hogy mitől fosztják meg magukat közönyükkel. Jézus a példa. Mindenkit hívott, elmondta, hogy mi a rossz, de csak a hitre készségesekkel foglalkozott bensőségesen. Az erőszak nem az Isten útja. 1970–74-ig Brassó belvárosában lettem segédlelkész. Új helyzet volt életemben. Itt tanultam meg, hogy léteznek Istent más módon kereső emberek, mint amilyenek a csíkiak, gyergyóiak. Nem római katolikusok, más akolból valók, de akik őszintén keresik Istent, azok mind-mind megszentelődhetnek. Nagy tanulság volt ez számomra. – Mikor lett plébános? Miben volt más ez, mint a segédlelkészség? – 1974-ben Nyárádtőre neveztek ki plébánosnak. Nagy kihívásként éltem meg, és nagyon féltem. Ez a plébánia ugyanis az 1500-as évek végén megszűnt, mert a hívek reformátusok lettek. Most, 400 év után kellett megteremteni a katolikus közösséget azon emberekből, akik Székelyföld különböző katolikus vidékeiről Nyárádtőre és környékére költöztek. Anyagi és igazi szellemi-lelki kihívás volt. Nem tudom, mit tettem jól, vagy akaratlanul is mit rontottam el. Csak annyit tudok, hogy nagy harcok árán ugyan, de minden egyházra, lelkekre vonatkozó tervem megvalósult. Isten gyengesége erősebb az emberek erejénél. Hiszem, hogy a ma is élő kis plébánia a kialakított szakrális felépítésével képes szolgálni és nevelni Isten népét. Jézus biztat is minket: „nem félj, te kisded nyáj”. Valóban rajtunk volt Atyánk szeme. – Hét év után, 1981-ben Sepsiszentgyörgyre küldte a főpásztor. – Meglepett a kinevezés. Ha lehet, még jobban féltem, mint Nyárádtőtől. Melyek voltak a terveim? Szerettem volna népem életét szolgálni. Nem volt kifejezett stratégia a fejemben. Szép sorjában tettem azt, amit az adott pillanatban a legszükségesebbnek láttam. Eléggé előtérbe került a sok építkezés, már nagy gyakorlatom volt benne, mert gyergyószentmiklósi segédlelkészként a filiákban, Háromkúton és Magyarbékásban kellett a lerobbant templomokat megjavítani, s ugyancsak Brassóban a hidvégi Nemes grófok kápolnáját megmenteni. Igazából csak ekkor láttam, hogy ezekkel és Nyárádtő, Maroskeresztúr templomainak rendbetételével, a lőrincfalvai kápolna létesítésével a jó Isten felkészített a sepsiszentgyörgyi feladatokra. Így történt, hogy itt a plébánia kibővült és rendeződött, a Szent József-templom megújult, létrejött az Állomás negyedi szükségkápolna, felépült a Csíki utcai templom, kialakítottuk a szépmezői kápolnát, és már távozásomkor alapjaiban készült az Olt negyedi Krisztus király-templom, valamint Kalkuttai Szent Teréz Anya nővéreinek rendháza és az őrkői kápolna. 1988-ban, a kommunizmus igazi sötét éveiben úgy láttam, végveszélyben minden magyar egyházi kultúra. Hogy legyen, ahová a híveket összegyűjteni, építtettem a plébánia udvarára egy nagy közösségi házat, és harminc érettségizett emberrel elkezdtük a civil teológiai tanulmányokat, titokban, hittantanítás címén. A hatóságok figyeltek, az állambiztonsági szervek még jobban. Nem bántottak, nem tudom, mit tervezgettek. Sepsiszentgyörgyi létem munkáját így foglalom össze: „Itt nekem minden sikerült.” Százak és százak kiimádkozták. Itt kaptam életem legnagyobb dicséretét is Incze Sándor református esperestől. Úgy történt, hogy amikor elhelyeztek, eljött elbúcsúzni, s ezt mondta: „Mikor idejöttél, mi, tiszteletesek, esténként összegyűlve egymás között azt mondtuk rólad: mit akar itt ez a taknyos? Egy idő után így beszéltünk: figyeljük meg, mit tesz a katolikus plébános, és mi is azt tegyük.” Istennek vannak tervei, mi csak tegyük azt, amit ő kér, hogy megvalósulhassanak Isten művei! – Elkívánkozott Sepsiszentgyörgyről? Mi történt? – Tele voltam megkezdett munkával, amelyeket lelkiismeretem szerint tennem kellett. De újból elszólítottak, ezúttal 1990 őszén Gyulafehérvárra püspöki helynöknek. Ez a kinevezés csúcsa volt lelki nyugtalanságomnak. Alkalmatlannak tartottam magamat erre a tisztségre, de ez másokat nemigen érdekelt, pedig sokan úgy gondolták, mint én magam. Gyulafehérvárott 1990–1992 között voltam. Ott igyekeztem megerősíteni az 1990 tavaszán Sepsiszentgyörgyön megalapított Pro Vita Hominis magzatvédő társaságot. Megalapítása óta dr. Kovács Zita vezeti és végzi a munkát. Apró kicsi kezdet ez egy olyan világban, amelyet szent II. János Pál pápa a „halál kultúrájának” nevezett. Ugyancsak Gyulafehérvárott létrehoztam a Keresztény Orvosok Szövetségét. Célja volt: az élet védelme, a szegény betegek jutányos gyógykezelése, és a nép egészséges életmódra való nevelése. A szövetséget pár év sikeres működése után bekebelezte a konkrét, megfogható javak utáni nyomulás. Gyulafehérvárott az alkalmi megbízatásaim távlati hiánya kikezdett. Rám tekintett a Magasságos, és 1992 őszén Marosvásárhelyre küldtek. – Tizenöt éven át dolgozott ott, 2007-ig. Milyen idők jártak Marosvásárhelyen? Milyenek voltak a kilátások? – A kilátások inkább reménybeliek voltak, euforikusak az egyházi és a civil élet kibontakozására. Marosvásárhely traumája, az 1990. márciusi események mind a mai napig hihetetlen sebet, sérülést, csonkítást eredményeztek elsősorban a magyarság életében. Százak és százak menekültek el a városból, családostul. A „marosvásárhelyiek találkozóját” azóta is Budapesten szervezik. A székely város „időjárását” állami ciklonok alakították és alakítják hatásos ellenciklon nélkül. Ebben a környezetben egyházilag a remény emberei kellett hogy legyünk. Az újraépítő egyház a nagy reménytelenségből származó lemondásban. Nem „túlélni”, gyógyulni szerettünk volna a megpróbáltatásainkban, amelyek rávilágítanak, hogy nemcsak mi vagyunk sebzettek, de beteg az egész román társadalom is. Betegségét a nekünk osztogatott sebek is okozzák. Nevezetesen: a görcsös román társadalmi félelem, amely szerint az országban létező magyarság veszélyezteti nemzeti önazonosságukat, és kárt okoz anyagi, szellemi szinten egyaránt. A román nép felelős vezetői tenyésztik ezt a megbetegítő szellemi vírust immár 100 esztendeje. Ezért leselkednek a magyarság szellemi megnyilatkozásaira éber cenzúrával, és ezért bénítják meg a magyar régió gazdasági kibontakozását. Szoronganak a szellemi és gazdasági érvényesülésünktől. Nagy baj ez, de elsősorban az országnak. Olyan, mintha egy emberben kikapcsolnák valamelyik szervet. Így fosztja meg magát ez az ország attól a szellemi-lelki, anyagi többlettől, amely nemcsak a magyarság, de az egész ország javát is előmozdítaná. A kilátásaink! A kilátásaink az Isten-hitből táplálkozó emberies tudás s az Isten-hitben gyökerező erő. A kilátásunk: Isten a sorsunk! Ő annyira a miénk, amennyire belekapaszkodunk. A pap számára kötelesség, hogy isteni életre nevelje övéit. Ehhez a munkához, ennek végzésére infrastruktúra is kell. Számot vetettem azzal, hogy hány ezer ember tartozik hozzánk, és mekkora a város kiterjedése. Ezért a meglévő városnegyedi imaházakat plébániákká szerveztem: Kövesdomb, Tudor negyed, Medgyesfalva, Remeteszeg. Azóta a meglévő két plébánia mellett másik négy is építi híveiből a krisztusi gondolkodású közösségeket. Megtartó erő ez. Együtt égő máglya, amelyet ha szétszednének, könnyen kioltható lenne. Szellemi életünk táplálására építtettem a Deus Providebit házat. A Sapientia Erdélyi Magyar Egyetem ebben az épületben kezdte marosvásárhelyi fiókjának életét. Itt működött és működik az egyházmegyei Caritas és a Szent Imre kollégium egy részlege. Deus providebit azt jelenti, Isten gondoskodni fog. Így Istennek ajánlottam az épületet és népünket, mert amíg mi Isten-félelemben, élő hitben Isten népe kívánunk lenni, addig ő gondunkat viseli. Miért nem maradtam ott? Istenfélelemből. Felszentelő püspököm atyai kezébe téve két kezemet ígéretet tettem neki és törvényes utódainak, hogy minden körülmények között engedelmeskedem. Jó ez így! Korábbi állomásaim, a legelsőtől kezdve szép sorjában mind, felkészítettek a következő kihívásokra. Isten műve ez. – Ezért van most Csíkszentkirályban? – Igen. 2007-ben ide küldtek, szűkebb hazámba. Gyermekkoromra emlékezve itt, Csíkban láttam igazán, hogy mekkora pusztítást végzett az ateista kommunizmus, amely az anyagi nincstelenség által sóvárgóvá tette a jólétre áhítozó népet, mely aztán a gazdasági viszonyok változásával belezuhant az anyagiak imádásába, a fogyasztásba. Ez megtöri népünk erejét, életét, családi közösségét. Meg akarja szerezni a csillogó, kecsegtető jóléti állapotot, közben lemond az igényes képzésről, a tanulásról, s így állandósul szolgasága. Népnevelésre van szükség, amely lassú és hosszas, amely különösen nehéz a kézzel nem tapintható lelki értékek felfedezésében és gyakorlásában. Mégis ez az egyetlen út. „A lélek az, ami éltet.” Csíkszentkirályban is, a falu egyik negyedében templom épül. Az oltáriszentségben közöttünk lakozó Isten imádására és lelki nevelődésünk ápolására. Megmaradt az életcélom. Istennek adom magamat. Nagy munka ez már idős korom miatt is, egyre inkább ezt kell gyakorolnom. Ő vár rám, s hiszem, keblére öleli sokszor elcsatangoló, de hazatérő fiát. Józsa Zsuzsanna Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. március 1.Húsz éve szentelték püspökké Tamás JózsefetHúsz éve, 1997. március 1-jén szentelte püspökké Tamás Józsefet Jakubinyi György érsek a csíksomlyói kegytemplomban. Mivel a püspök szerénysége miatt elkerülne minden ünneplést, ezért a 20. évforduló okán nem kívánt a sajtónak nyilatkozni. Jakubinyi György érsek februári körlevelében köszöntötte a jubiláns püspököt: rámutatva, nem is lehetett volna másképpen, mint hogy Csíksomlyón szenteljék fel, „mert a Madéfalván született, s Csíkszentsimonban felnőtt csíki gyermek a csíksomlyói Szűzanya oltalma alatt áll. Azt kértem, hogy a segédpüspök Székelyföldön székeljen, mert a főegyházmegye híveinek kétharmada ott él. Ő pedig Csíkszeredát választotta, hogy Csíksomlyó mellett lehessen”. Az érsek körlevelében röviden összefoglalta a püspök húszéves tevékenységét, illetve köszönetet mondott minden fáradozásáért. Ugyanakkor arra kérte a paptestvéreket és a híveket, hogy emlékezzenek meg Tamás Józsefről püspökké szentelésének huszadik évfordulóján szentmisében – nem március 1-jén, lévén hamvazószerda, hanem előző nap, február 28-án. Életrajzi adatok Tamás József 1944. november 12-én született Madéfalván, 1950-ben családja Csíkszentsimonba költözött. 1958–68 között a gyulafehérvári kántoriskolában, illetve a teológián tanult. 1968. április 21-én szentelte pappá Márton Áron püspök. Négy évet Medgyesen volt káplán, majd hat évet Türben plébános. 1978-tól teológiai spirituális, tanár. Szentszéki tanácsos, kanonok, majd pápai prelátus. 1994-ben általános helynök. II. János Pál pápa 1996. december 18-án kinevezte segédpüspöknek és valabriai címzetes püspöknek, szentelését Jakubinyi György érsek végezte 1997. március 1-jén Csíksomlyón – foglalta össze életrajzi adatait Darvas Kozma József csíkszeredai plébános még a püspök 70. születésnapja alkalmából 2014-ben. Kömény Kamilla Székelyhon.ro 2017. április 3.„Ne féljetek!”A szavak nem tudnak félni. Legalább a szavaink. Azért kell nekünk magunknak vigyáznunk rájuk. Tudós nyelvészünk, Szabó T. Attila mondta és írta le, hogy minden idegen szó egy magyar szócsoportot kerget halálba. Azért is közelítek óvatosan a nacionalizmus, nacionalista fogalomhoz, mert sokkal nagyobb terhet, több szemetet szórtak rá száz esztendő alatt, mint amennyit fogalmi tartalma elviselhetne. Szabó T. kolozsvári professzor után idézném a kérdésben Illyés Gyula költő, író fejtegetését is; szerinte nacionalista az, aki nemzeti jogot véd, soviniszta az, aki jogot sért. Ehhez máris illesztem a fasizmus jogsértéseit is, hátha érthetőbb lesz a múlt és a jelen. Ha a szónok vagy politikus egy elnyomott népcsoport törvényes jogait kéri számon a nagyon is illetékes hatalomtól, az nem nacionalizmus. Ha az elnyomó hatalom – ma is vannak ilyenek Európában bőven és bántatlanul – a nemzeti(-ségi) jogokat nyesegeti, gyökereit elmetszi a maga hasznára, az olyan távol áll a védekező nacionalizmustól, mint Makó Jeruzsálemtől, mint a Fokföld Kujbisevtől. Bizony hazabeszélünk ezzel a kurta szófejtegetéssel is. Ahol nemzeti, hazai jogot védő iskolaigazgatókat, védtelen és ártatlan magyar vezetőket préselnek fogságba, börtönbe, a milliárdokat sikkasztó „többségiek” mellé, ott aligha kell szómagyarázat. Csak futólag említem, hogy Páskándi Géza jeles költőnk, írónk hat esztendőt töltött román börtönökben magyarsága miatt, az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc román utórezgésében. Maga a terror volt az az idő. És a Bolyai Tudományegyetem, a marosvásárhelyi, magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem halálos tavasza. Oly könnyen veti felénk a román sajtó a „nacionalista” jelzőt, hogy visszavetni alig sem tudjuk már. Pedig csak jogot, egyetemesen elfogadott jogunkat védjük, túl-túl bávatagon, riadtan a sovinizmus fasisztoid mindennapjaiban. Sirattuk nagyon II. János Pál pápát. Sosem felejtem mosolygó arcát, amikor mondotta: ne féljetek! Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. május 5.Csíksomlyóra is várják Ferenc pápát a római katolikus püspökökCsíksomlyó is szerepel azok között a helyszínek között, amelyekre a romániai katolikus püspökök meghívták Ferenc pápát. A Romániai Katolikus Püspöki Konferencia pénteken zárult kolozsvári ülésén vitatta meg a várt pápalátogatás kérdését. Az ülésről kiadott közlemény szerint a püspökök a pápát egyes romániai katolikus közösségek körébe és zarándokhelyeire hívták meg. Ezek között Balázsfalvát, Csíksomlyót, Máriaradnát és Bákót említették. Muary Buendia bukaresti apostoli nuncius arról tájékoztatta a római katolikus és görög katolikus püspökök közös testületét, hogy a pápa el akar menni Romániába „az egység nevében szervezett látogatásra". A püspöki konferencia kolozsvári ülését záró sajtótájékoztatón Ioan Robu bukaresti érsek szinte biztosnak mondta Ferenc pápa 2018-as romániai látogatását. Úgy vélte: a látogatás alkalmat nyújtana arra, hogy ennek keretében avassanak boldoggá hét – a kommunista börtönökben elhunyt – görög-katolikus püspököt. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek az MTI-nek telefonon elmondta: a püspöki konferencia megszavazta, hogy a pápa Csíksomlyón találkozzék a romániai katolikus egyházban többségben levő magyar híveivel. Hozzátette: az erre vonatkozó meghívót a jövő héten küldi el Rómába. Szerinte ezt az is indokolná, hogy az idén 450 éves a csíksomlyói búcsú. Az érsek az MTI felvetésére emlékeztetett arra, hogy a gyulafehérvári főegyházmegye egy hónappal ezelőtt közzétett állásfoglalásában leszögezte: akkor válik lehetővé a pápa romániai látogatása, ha Bukarest biztosítja, hogy a hívek gyakorolhassák az alkotmányos kisebbségi és felekezeti jogaikat. Az állásfoglalásban elsősorban a kommunista rezsim által államosított egyházi javak visszaszolgáltatási folyamatának az elakadását és az egyházi oktatás akadályozását sérelmezték. Az érsek a bukaresti pápai nunciust idézte, aki szerint a pápa sehova sem mehetne, ha a látogatás előfeltételének tekintené a katolikus sérelmek rendezését. „Ha a pápa a rendezetlen ügyek ellenére eljön, ezt azért teszi, hogy az ellentéteket kibékítse, az egységet elősegítse. Nem a románokhoz vagy a magyarokhoz, hanem a katolikus híveihez jön, de a többségi egyház esetleges szempontjaira is figyel. Bármely országban nyíltan beszél a problémákról, hogy a közbelépésével sikerüljön közelebb hozni az ellenfeleket. A katolikus elveket nem adja fel, de mindent megtesz azért, hogy az egységet ápolja" – magyarázta Jakubinyi György. A gyulafehérvári érsek az MTI kérdésére kizártnak tartotta, hogy Ferenc pápa Románia és Erdély egyesülése centenáriumára érkezzen az országba. Hozzátette: a nuncius már tavaly tisztázta, hogy a pápa látogatása lelkipásztori jellegű lehet, és nem kapcsolható össze polgári és politikai évfordulókkal. Jakubinyi György úgy vélte, ha a politikusok mégis megpróbálnák összekapcsolni Nagy-Románia megalakulásának az évfordulójával, ennek az lenne a következménye, hogy a hívek távol maradnának a pápalátogatás helyszíneitől. Felidézte: 1999-ben az ortodox egyház nem járult hozzá, hogy a Bukarestbe látogató II. János Pál pápa az erdélyi híveit is felkeresse. „Mi, püspökök ott voltunk Bukarestben, de a híveink nem jöttek el" – idézte fel az érsek. Az erdélyi látogatást szerinte az teszi indokolttá, hogy Romániában mind a római katolikus, mind a görög katolikus hívek többsége Erdélyben él. Jakubinyi György elmondta: a pápalátogatás mindhárom hivatalos feltétele teljesült: a Romániai Katolikus Püspöki Konferencia és Klaus Iohannis államfő már korábban, a Romániában többségi ortodox egyház feje, Dániel pátriárka pedig az idén küldött meghívót Ferenc pápának. Hozzátette: a Szentszék azt közölte, hogy Ferenc pápa 2017-es programjába semmiképpen nem iktatható be a látogatás, de 2018-ban lehetséges, hogy az egyházfő sort kerít rá. MTI; Erdély.ma 2017. május 11.Meghívták a pápát BalázsfalváraLucian bíboros hivatalosan meghívta jövőre Balázsfalvára, a görögkatolikusok romániai központjába Ferenc pápát. „A hivatalos meghívó a szinódus, azaz az összes püspök nevében történt. Fontos lenne számunkra, hogy eljöjjön, mert a katolikus egyház korábbi vezetőjének romániai látogatása alkalmával nem került sor hasonló eseményre” – közölte a balázsfalvi görög katolikus nagyérsekség Claudiu nevű püspöke, aki abban reménykedik, hogy 2018-ban maga a pápa celebrálja azt a szentmisét, amelyen boldoggá avatnak hét mártír püspököt. A múlt héten Ioan Robu bukaresti római katolikus érsek is bizakodónak mutatkozott a pápa jövő évi romániai látogatását illetően. II. János Pál pápa 1999-ben látogatott Romániába. Ez volt az első eset, hogy a katolikus egyház vezetője Romániába, egy többségében ortodox országba jött. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. szeptember 25.Túra, Erdélyből Olténiába (1.)Szilágyi Aladár riportja a Transzalpinán és környékén, miccs-szaggal, kolostor-szemlével és némi múltidézéssel. Megszállott hegyi-bajnok, triatlonista gyerekeink, Kinga lányunk, István vejünk még a nyárelőn szent fogadást tettek – mintegy kárpótlásul a nélkülünk, tőlünk távol eltöltött hétvégekért –, hogy teljesítik óhajunkat, és valamelyik versenymentes szombat-vasárnapjukon elvisznek bennünket egy transzalpin túrára. Nem, nem csúcsokat ostromolni, hanem befészkelve magunkat Izolda kényelmes ölébe (ő is családtag, majd’ húszéves, de fürge, tágas-teres Volkswagen-hölgyemény), végigautózunk az Erdélyt Olténiával összekötő legmagasabb hegyi úton. Itt van elsőnek Szászsebes Tudván tudtam, hogy ez a számos időmúlatásra alkalmas megállót kínáló két nap nem lesz elegendő a Transzalpina és környéke felfedezésére, de legalább megízlelhetjük: mennyi páratlan szépséget kínálhat(na) errefelé ez a létrejötte századik évfordulójának megünneplésére készülő ország. Hogy a feltételes mód gyengítő '-na' jelét miért használom, az a későbbiekben bőven kiderül… Ahogy a Maros mentét elhagyva megközelítjük Erdély első nagyságos fejedelme, János Zsigmond hajdani ideiglenes székhelyét, a város peremén elibénk ormótlankodik egy ipari szörnyeteg, a hírhedett erdőfaló fűrészárugyár: a Holzindustrie Schweighofer hosszú csarnoksora, melynek telhetetlen gyomra évente közel másfél millió köbméter farönköt zabál fel. Utunk során nem egyszer, nem kétszer megtapasztaltuk, hogy Schweighoferék és a hasonló monstrumok mekkora vészt okoznak a Páring erdőrengetegében – persze, Kárpátok-szerte egyebütt is. A környék első megülői székelyek voltak, a terra Siculorum terrae Sebus elnevezésű kerület első okleveles említése 1150-ből való. A szászok, akik 1158 és 1200 között települtek meg több hullámban a Sepsiszékbe áthurcolkodott székelység helyére, a modern korig megőrizték az általuk Malembach-nak, 'Malompatak'-nak elnevezett város főútjának múltját megörökítő Siculorumgasse utcanevet. A főtérről, a 12–13. század fordulóján épült evangélikus templom mellől indul az az utca, amelyik rávisz az elején DN 67c-ként megjelölt országútra, melynek folyatása a tulajdonképpeni Transzalpina. Fölfelé a Sebesen Egy híján húsz település fűződött föl az évszázadok folyamán a Szebeni-havasokban eredő Sebes folyó völgyére. A Szászsebessel összenőtt Péterfalva határában az ország legnagyobb papírgyára működött, annak papírmalom-elődjeit a folyó gyors vizével működtették. Érdemes egy pillantásnyira benyitni a falu 2001-ben épült ortodox templomába, ahol bizánci stílusú falfestményen örökítették meg „a kommunizmus sírásóit”: II. János Pál pápát, George Busht és Mihail Gorbacsovot… Itt kezdődik a duzzasztógátakkal kialakított tavak láncolata, a pecások paradicsomaként is fungáló péterfalvi tó látja el a közeli városokat ivóvízzel, egy kisebb vízierőmű pedig villamosenergiát szogláltat. Sebeshely az első olyan falu, ahol a szászokat 1600 körül románok váltották fel. Lakói egy 1681-es feljegyzés szerint főként pásztorkodásból éltek. Többek között a vajdahunyadi uradalom hegyein legeltettek, de a balkáni vlach hagyományokat tovább éltető, transzhumáló pásztorkodást is folytattak; nyájaikat a Duna völgyébe vagy Dobrudzsába, később akár a Krími félszigetig hajtották telelni. A mi célunk útvonalát ezek a hatalmas nyájaikat ősszel délre, tavasszal északra terelő délerdélyi csobánok „fedezték fel”, alakították ki. S amikor túlnépesedtek, egy részük Olténiába, a Páring hegység déli oldalára telepedett át. A neve ellenére tisztára románok lakta Szászcsór, híres fazekasok telephelye, nagy juhvásárok színtere is volt. A havasalji Sebesláz lakói tutajozással foglalkoztak, híres üvegikon-festők kerültek ki közülük. A folyó jobb partján fekvő Sebeskápolna határában dák kővár állott a Kr. e. II. század–Kr. u. II. század között. Miccsturizmus, meg egyebek Utunk a következő, tekintélyesebb víztározó, a több mint három kilométer hosszan kígyózó Obreja-tó völgyzáró gátján halad keresztül. Elég népes sokadalmat találunk a gát környékén, számos jármű, lakókocsi kötött ki a tóparton, nem köd, hanem enyhe füstfelhő, csípős miccs-szag terjeng, népes famíliák, idenyüzsdült cimborák tüsténkednek a rácsokon süllöngő mititejek és disznókarajok körül. Jómagam miccsturzimusnak neveztem el a vikendezésnek ezt az egyre felkapottabb műfaját, amidőn egy-egy arra alkalmasnak vélt helyre péntek délután, szombat reggel autók tucatjai, százai érkeznek, a plebs lecövekel az első tóparti, erdőszéli tisztáson, és nekifog a hullomásfa gyűjtögetésével és tűzgyújtással járó szabadidős rituáléhoz. A „természetjárás”, a „iarbă verde”-re, a „zöld fű”-re való kiruccanás leginkább ennyiben merül ki, netán a gáton keresztül átsétálnak a tó túlsó partjára, és visszatérve, az erdő templomának nyugalmát felszaggató manele-harsogás kíséretében, italozva-danolászva elfogyasztják a családfő rácson rittyentett, nyárson forgatott remekeit. Mindez nem volna gond, kinek-kinek a magánügye, hogy milyen mértékben használja ki a természetanyánk kínálta testmozgás, újratöltődés lehetőségeit. Távozásukkal a zajártalom is megszűnik, az már viszont közügy, hogy mi marad utánuk! A szerinszerte elhajigált, jobb esetben kupacokba hordott nájlonzacskók, műanyagdobozok, papírhulladék halmaza jelzi, mennyire népes volt az e heti invázió. A szemétrekordot – legalábbis ott jártunkkor – a következő, az előbbinél impozánsabb völgyzáróval kialakított tározó, a Tăul Bistrei mentén fedeztük fel. Egy henyefenyő-bokrok közül kiemelkedő, idetévedt cirbolyafenyő alatti kőgörgeteg tövében, egy galagonyás takarásából előbukkanó, indiszkrét palackkupac tetején néhány lezserül elhányt szaros pelenka és használt intimbetét üzeni, ki mindenki forgolódott errefelé nemrégiben… Amúgy a Tău mente, akár a Fehér és Szeben megye határán húzódó legnagyobb felületű testvére, a sokfelé elágazó Oaşa-tó környéke, élménygazdag szemléltető-képeskönyve fölfelé haladtunkban annak, hogy a lombhullató erdőség miként vált át a tűleveleűek birodalmába. Hiszen a tölgyesek, bükkösök, szilek, juharok, gyertyánok élőhelyei között egyre gyakrabban bukkannak föl az erdei fenyő, a lucfenyő, a vörös fenyő foltjai, hogy az Oaşa szintjén immár teljes mértékben uralkodjanak. Ha lenne rá érkezésünk – mint ahogy nincs – érdemes volna balra letérni, és beportyázni a Masa Jidovului nevet viselő természetvédelmi rezervátum területét. Vízválasztó Erdély határán Elhagyva a Sebes völgyét, a vízválasztó gerincre kapaszkodva, voltaképpen Vâlcea megye határán térünk rá az „igazi” Transzalpinára. Az éles kanyart éles kanyarra halmozó, önmaga fölé kacskaringózó utat, az alattunk kibontakozó látvány tekintetében akár a svájciak is megirigyelhetnék. Az út műszaki állapotát, kellékekkel (jelzőtáblákkal, szegélykövekkel stb.) való ellátottságát kevésbé. Ahogy átcsap egyik megyéből a másikba, majd a harmadikba, van, ahol szinte egyáltalán nem, van, ahol ritkábban, van ahol kellő mértékben tájékoztatnak – például – a veszélyes kanyarokról. Az úttest maga, kevés kivétellel, elfogadható simaságú, bár egy százméternyi szakaszon, ki tudja miért, szinte teljesen hiányzik az aszfalt… A Pasul Tărtărău nevű hágón 1678 méterre fölkapaszkodva, onnan leereszkedve lépjük át Erdély és Olténia határát. Itt érjük el az Obârşia Lotruluinevezetű, nevezetes helyet, a Lotru folyó forrásvidékét. Ezen a csomóponton keresztezi egymást a 67c műút, a „mi” Transzalpinánk, és a 7A-val megjelölt megyeközi út, mely nyugati irányban a Zsil-völgyébe, Petrozsény városába vezet, kelet felé pedig a Vidra-tólegendás vidékére. Kolostorország A tengerszint fölött 1340 méter magasan szétterülő Obârşia Lotrului-nak minden esélye megvan arra, hogy népszerű üdülőteleppé fejlődjék, már több vállalkozó kedvét felszították az itt kínálkozó páratlan lehetőségek, egyre-másra épülnek a panziók, a menedékházak, a kempingek. A település vonzerejét minden bizonnyal fokozza egy frissen emelt kolostor, melynek alapkövét 2012 júliusában helyezték el. Az ortodox körökben szokatlan gyorsasággal fölépült létesítményt, mely egy máramarosi stílusú fatemplomból, s kőből épült, kétszintes vendégházból áll, 2013 óta hét szerzetes lakja. A Sfinţii Martiri Brâncoveni, azaz a 'Szent Brâncoveni Mártírok' tiszteletére emelt monostor falfestményei szent Constatin Brâncoveanu és családja (hat szentre tellett belőlük!) mártíriumát örőkítik meg. Csodák megtörténtét még nem hírelték el a megszentelt falak közül, de máris se szeri, se száma az ide zarándokló ortodox híveknek. Nem csoda: a kolostorturizmus felszálló ágban van errefelé, hiszen ugyanitt, nagyjából ezzel a monostorral egy időben, egy apácakolostor is épült, sőt, a szomszédos falvakban még két klastrom, férfiszerzetesek számára. A burjánzás két jeles, mondhatni hírhedten közismert férfiúnak köszönhető, akik a megye 27 meglévő kolostorának számát még néggyel gyarapították az utóbbi fél évtizedben. Az akció fő szponzora nem más, mint a borsabányai születésű (innen a máramarosi stílus), ausztáliai-brit illetőségű Frank Vasile Timiş, Nyugat-Afrika altalajának szinte korlátlan ura, a verespataki aranybányászat egyelőre kudarcot vallott „úttörője”, számos hazai privatizációs ügylet haszonélvezője, aki néhány esztendeje, fénykorában kb. 1,65 milliárd dollárral dicsekedhetett. Netán úgy érezte, túl sok vétek írható a rovására, és lelke üdvének érdekében áldozott tizenvalahány millió dollárt a kolostorépítés szent ügyére? Netán majd valamelyik szent lakba kíván remeteként visszavonulni? Nem tudjuk, mi a magyarázat, azt sem, miért éppen ezen a vidéken kapta el a kolostorépítés szent hevülete. Rossz nyelvek szerint az általa emelt monostorok mindegyike egy-egy bezárt, de reménnyel kecsegtető arany-, illetve uránlelőhely közelében fekszik, mi több: ide szinte karnyújtásnyira termel áramot az ország legnagyobb belvízi erőműve, a Lotru-Ciunget Hidrocentrálé, mely ugyan 2013-ban anyavállalatával, a Hidroelectrica-val együtt fizetésképtelenné vált, de az akkori kormányzat kirángatta a kátyúból. S ha netán – Doamne ajută, Uram segíts – mégis privatizálják, akkor éppen itt, ugrásra készen vár valaki, aki az erőmű környékét erdőstül, kolostorostul, miegyebestül szinte egymaga bírja! A másik jeles kolostoremelő: Frank Timis kebelbarátja, a Racoviţa-i varázsló-ként elhíresült Ioan Comăneci, sikeres vállalkozó és építészmérnöki diplomával rendelkező, szent életű férfiú, aki több rendbeli eredményes ördögűzéssel, meg egyéb csodatétellel bizonyította, hogy méltó partnere a jobb körökben bizalmasan csak Frankként emlegetett hajdani teherautósofőrnek… (Folytatjuk) erport.ro 2017. október 6.Ünnep CsíkcsomortánbanMagyarok Nagyasszonya tiszteletére szentelték fel Csíkcsomortán templomát, ahol vasárnap búcsús szentmisét tartanak. A fél egykor kezdődő mise főcelebránsa és szónoka Tamás József püspök lesz, a liturgiában közreműködik a csíksomlyói kegytemplom kórusa. A szentmisét az erdélyi Mária Rádió élőben közvetíti. Szent István halála előtt Mária oltalmába ajánlotta koronáját és országát. Felajánlása óta a Magyarok Nagyasszonyaként is tiszteljük a Szűzanyát. XIII. Leó pápa engedélyezte 1896-ban a külön ünnepet október második vasárnapjára, ezt Szent X. Piusz helyezte október 8-ra. 1980. október 8-án Szent II. János Pál pápa kápolnát szentelt a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére a Szent Péter-bazilika altemplomában. Kömény Kamilla / Székelyhon.ro 2017. október 12.Angol papot a csángóknakA magyarországi építőtelepeken sok bákói csángóval dolgoztam. Többek között volt egy nagyon értelmes, régi ízes magyar nyelven beszélő munkatársam, aki Szebasztián névre hallgatott, és Szebinek becéztük. Tőle hallottam ezt az igaz történetet, amely híven tükrözi a Romániában őshonos, magyar nyelven beszélők helyzetét. Tudni kell, hogy Románia szerte államilag és egyházilag, mármint az ortodox egyház által gerjesztett magyargyűlölet folyik teljesen hivatalosan. Bevallom hihetetlen dolog, hogy lehet ilyesmi a huszonegyedik században, az Európai Unión belül. De sajnos a román politika nem ismer lehetetlent, száz éve már magyar őslakoságot asszimilál, de a világ felé kegyes és irgalmas arcot mutat. Mindenkit félrevezet annak érdekében, hogy egy nemzeti államot alakítson ki Trianon utáni összetákolt területén! Valljuk be, nincs nehéz dolga, mert a világ behunyja szemét és bedugja fülét. A cél szentesíti az eszközt elvén tehát, ez ideig nagyon sikeresen alakítottak! Száz éve már, de talán több is lehet, hogy a moldvai magyar csángók magyar katolikus papok és misézés után sóvárognak, de már hivatalosan is többször kérték az őket megillető jogokat. Mert úgye törvényesen szavatolva van a szabad vallásgyakorlás, valamint az anyanyelven való tanulás, de ennek a valóságba való ültetését a román hatalom mindig kicselezte. Még II. János Pál pápához is felmentek panaszukkal és kérésükkel. Eredménytelenül. A vége az lett, hogy a ravaszság, az ígéretek és törvények be nem tartása, valamint az idő múlása nekik kedvezett, sajnos nemsokára már nem is lesz szükség magyar misézésre! Mesélte Szebi, hogy amikor a bákói csángók küldöttsége kérésükkel és panaszukkal felmentek a moldvai katolikus püspökségre, a következő feleletet kapták: – Minek kell néktek magyar pópa? Kérjetek, mondjuk angol pópát és azonnal küldünk nektek, de magyar pópát nem küldünk, mert ti nem vagytok magyarok! Egyébként mindegy az Úrnak, hogy milyen nyelven szólsz hozzá, csak lelked tiszta legyen! – Hát mi is erre gondoltunk, – mondták a csángók – ha az Úr nem tesz különbséget a nyelvek között, akkor miért ne imádjuk őt az őseink nyelvén? Erre nem kaptak feleletet, és azóta sem folyik magyar nyelven az istentisztelet templomaikban, csak igen kivételes alkalmakkor! Sebők Mihály / Erdély.ma 2017. december 16.Folytonos a visszarendeződés (Temesvári forradalom)Tőkés László szerint a volt kommunista országokban folyamatos rendszerváltásra lenne szükség, Romániában viszont a visszarendeződés lett folyamatos. Az egykori lelkész a 28 évvel ezelőtti temesvári események emlékünnepségén adott hangot véleményének, miután többedmagával megkoszorúzta az 1989-es emléktáblát a belvárosi református templom falán. Az egykori református lelkész – akinek az 1989-es ellenállása vezetett el a Ceauşescu-diktatúrát megdöntő romániai forradalomhoz – az évforduló kapcsán rámutatott: 28 évvel ezelőtt Temesváron csak kezdetét vette a romániai rendszerváltozás, és ebben az erdélyi magyar egyházak a kovász szerepét töltötték be. Más országokban is hangsúlyos volt az egyházak szerepe a kommunista diktatúrák megdöntésében. Lengyelországban a római katolikus egyház és II. János Pál pápa, Kelet-Németországban pedig az evangélikus egyház katalizálta a változásokat. Tőkés László úgy vélte: Magyarországon 2010-ben vált visszafordíthatatlanná a rendszerváltás folyamata, Romániában viszont a visszarendeződés állandósult, és az általános társadalmi folyamatból sem az egyházak, sem az RMDSZ nem tudta kivonni magát. Ennek pedig az lett a következménye, hogy immár a múlté az a vezető szerep, amelyet a magyarok és a magyar egyházak töltöttek be a romániai rendszerváltozásban. Tőkés László ezzel az általános helyzettel magyarázta azt, hogy a forradalmi évfordulón évről évre szellemi kísérletet tesznek a rendszerváltozás folytonosságának a helyreállítására. Az egykori temesvári lelkész tegnap délután megkoszorúzta a 28 évvel ezelőtti eseményeket idéző emléktáblát a temesvári belvárosi református templom falán. Az évforduló alkalmából mutatták be a Szabadulás az egyház babiloni fogságából című, 2015 májusában tartott konferencia előadásait összegző könyvet. A könyvbemutatót a rendszerváltás egyházi és világi résztvevőivel folytatott pódiumbeszélgetés követte. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. december 16.Tőkés Temesváron: állandósult a visszarendeződés RomániábanTőkés László szerint a volt kommunista országokban folyamatos rendszerváltásra lenne szükség, Romániában viszont a visszarendeződés lett folyamatos. Az egykori temesvári református lelkész, akinek az 1989-es ellenállása vezetett el a Ceaușescu-diktatúrát megdöntő romániai forradalomhoz, az évforduló alkalmából nyilatkozott az MTI-nek. Az európai parlamenti képviselő elmondta: 28 évvel ezelőtt Temesváron csak kezdetét vette a romániai rendszerváltozás, és ebben az erdélyi magyar egyházak a kovász szerepét töltötték be. Hozzátette, más országokban is hangsúlyos volt az egyházak szerepe a kommunista diktatúrák megdöntésében. Lengyelországban a római katolikus egyház és II. János Pál pápa, Kelet-Németországban pedig az evangélikus egyház katalizálta a változásokat. Tőkés László úgy vélte: Magyarországon 2010-ben vált visszafordíthatatlanná a rendszerváltás folyamata, Romániában viszont a visszarendeződés állandósult, és az általános társadalmi folyamatból sem az egyházak, sem az RMDSZ nem tudta kivonni magát. Ennek pedig az lett a következménye, hogy „immár a múlté” az a vezető szerep, amelyet a magyarok és a magyar egyházak töltöttek be a romániai rendszerváltozásban. Tőkés László ezzel az általános helyzettel magyarázta azt, hogy a forradalmi évfordulón évről-évre szellemi kísérletet tesznek a rendszerváltozás folytonosságának a helyreállítására. Az egykori temesvári lelkész péntek délután megkoszorúzta a 28 évvel ezelőtti eseményeket idéző emléktáblát a temesvári belvárosi református templom falán. Az évforduló alkalmából mutatják be a Szabadulás az egyház babiloni fogságából című 2015 májusában tartott konferencia előadásait összegző könyvet. A könyvbemutatót a rendszerváltás egyházi és világi résztvevőivel folytatott pódiumbeszélgetés követi. MTI; Krónika (Kolozsvár) 2017. december 22.Vértanúság és aranygömbTange Kenzó Mária-katedrálisa Tokióban – monumentális belső tere a nyugati katedrálisok hangulatát idézi A másfél hónapra kalibrált ünnepi csillogás, vásárlási láz amerikai mintára már Európában is a fekete péntekkel (black friday) veszi a kezdetét, és nyomokban tartalmaz csak elcsendesedést, bűnbánatot és adventi várakozást, mint szóját a tejcsokoládé. 1. Az újabban „szerethető betontömbökkel” és páncélozott járművekkel biztosított, bőségben és kavalkádban egymással versengő vásárokban minden az ölünkbe csöppen, ha nem sajnáljuk rá a pénzt, ezért könnyen megfeledkezünk azokról a karácsony-környéki történetekről, amelyek a szenvedésről és mártíromságról szólnak. Pedig az ünnepkör tanulságosan van összerakva. Karácsony másodnapján István diakónus őskeresztény vértanúságára emlékezik az egyház, akit a csőcselék a hite miatt kövezett agyon. Jeruzsálemben az ő nevét viseli az István-kapu mind a mai napig. János apostolról, a szeretett tanítványról a rá következő napon szólnak a szentbeszédek. Egyedüliként az apostolok közül János nem volt ugyan mártír, de a majdani nagy megpróbáltatásokról az ő tollából értesülhetett az utókor. Ez A jelenések könyve. Aprószentek napjának nem csak az ártatlanul felkoncolt betlehemi gyermekek bármely kultúrában kapitális bűnnek számító esete adja a súlyát, de közvetlenül kapcsolódik hozzá a napkeleti bölcsek látogatása (Vízkereszt) után az üldöztetés elől Egyiptomba menekülő Szentcsalád képe is. 2. Megválasztása óta Ferenc pápa többször hangoztatta abbéli meggyőződését, hogy a keresztényüldözések első évszázadaiban sem haltak meg annyian a hitükért, mint manapság. Nem véletlen, hogy az Olaszországban 2016 januárjában közzétett társadalmi célú hirdetés, amely a napjainkban zajló keresztényüldözésre kívánta felhívni a figyelmet, épp az ő gondolatával indult, melyet egy Úrangyala-imádság után a Szent Péter-téren egybegyűlteknek mondott: „Testvéreink vérüket áldozzák pusztán azért, mert keresztények.” Később egyik, a pápa lakhelyéül szolgáló vatikáni Szent Márta-házban tartott reggeli homíliájában, amelyet a katolikus sajtó nem rejtett véka alá, csak épp azok nem hallották meg, akiknek szánta, bővebben is kifejtette mondanivalóját: „Ami Szent István első vértanúval, aztán az aprószentekkel megtörtént, az ma is folytatódik megannyi keresztény halálával, akiket a Krisztusba vetett hitük miatt ölnek meg. Létezik ugyanis vérszomjas keresztényüldözés: például amikor vadállatok tépték szét a keresztényeket a nézőtéren helyet foglalók örömére, vagy amikor a szentmise után, a kivonuláskor felrobbantott bombával röpítették a levegőbe őket. Van azonban »fehér kesztyűs« üldöztetés is, mely a kultúra álarca mögé rejtőzik, és a társadalom egyik szegletébe szorítja vissza az embert, egészen odáig menően, hogy elveszik a munkáját, ha nem alkalmazkodik a törvényekhez, melyek a Teremtő Isten ellenébe mennek.” (Erre rezonál a 2006–2016 között Erdő Péter magyar bíboros által elnökölt Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának tavaly októberi, monacói gyűlésén megszövegezett állásfoglalása, amely Európát olyan kontinensnek látja, „ahol számos társadalmi és kulturális hatás nyomására a kereszténységet mindinkább perifériára szorítják hátrányos megkülönböztetés révén”.) 3. A kultúra álarca: nagyon érdekes szókapcsolat. Karácsony táján érdemes elgondolkodni, vajon erről van-e szó, amikor a közterekről bírói ítélettel vagy civil nyomásra kitiltott betlehemekről hallunk, mivel azok sérthetik a más vallásúak vagy másként gondolkodók isten tudja, miféle érzékenységét egy olyan kontinensen, ahol a néhai Antall József magyar miniszterelnök sokat idézett bonmot-ja szerint „még az ateista is keresztény”? Erről van-e szó, amikor abszurdba hajló érveléssel II. János Pál pápa köztéri emlékművének megcsonkítására tesznek kísérletet, mondván: igen feltűnő azon a kereszt? Erről van-e szó, ha azért bélyegeznek „túlságosan vallásosnak” egy karácsonyi reklámot, mert annak a mottója „Christmas begins with Christ”? Erről van-e szó, ha média-hatóságok betilthatnak egy keresztények kivégzéséről szóló beszámolót, mivel azt „erőszak-keltőnek”, sőt „pornográfnak” minősítenek? És erről van-e szó, ha nyögvenyelős nyelvészkedéssel bizonygatják, hogy sérti a gendersemlegesség ideológiáját, ha Isten nevének említésekor egyes európai nyelvekben a hímnemű személyes névmást is ejteni kell? Szinte mindegy, melyik esetet melyik haladó társadalom gyöngyözte ki magából, elég annyi, hogy európai példákat citáltam a közelmúltból. 4. Mielőtt megnéztem volna Martin Scorsese Némaság (Silence) című, ez év tavaszán bemutatott filmjét, bevallom: keveset tudtam a japán kereszténység megrázó történetéről. Jártam ugyan Tokióban Tange Kenzó csodálatos Szűz Mária-katedrálisában, amely rendkívül népszerű esketési helyszín a nyugatos menyegzőkért bolonduló japánok körében, múzeumi tárlóban láttam taposóképet, amely a Tokugava-sógunátus hírhedt, keresztényellenes rituális tárgya volt, sőt: ismertem a Mária-kannon, azaz a buddhista Madonna ábrázolásmódjának jelentéstartalmát is, összefüggéseiben azonban mégsem tudtam értelmezni a Japánban látottakat. Szégyen vagy sem, a sok vizuális inger egyszerűen elnyomta bennem a gondolkodó embert, a Némaság tehát olyan volt, mint egy megvilágosodás. Kartográfusok érezhettek hasonlót, amikor végre kiszínezhettek térképeiken a tenyérnyi ismeretlent. A monumentális alkotás cselekményéről nem ejtek szót, hozzáférhető már a különféle adtahordozókon, ínyenceknek viszont Endó Súszaku azonos című, magyarul is megjelent regényét, esetleg az 1972-ben Cannes-ban is bemutatott Némaságot (Chinmoku) ajánlom, amely Shinoda Maszahiró munkáját dicséri. Kis leleményességgel ez utóbbit is könnyen elérhetjük online, érdekes tanulmány lehet a két filmes látásmód összevetése. A lényeg azonban az, ami a történet vertikalitásából fakad: a szélsőséges környezetben megélt hit ereje, amely a folyamatos fenyegetettségnek és állandó életveszélynek való kitettség, a nyilvános vallásgyakorlás lehetetlensége, valamint a totális üldöztetés ellenére is képes évszázadokon át összetartani, megőrizni egy közösséget. Valami távoli, sejtelmes bizonyosság pisla fénye világít a mindennapi gyarlóság, reménytelenség és megalázottság sötétjében. Erős a párhuzam a közel-keleti kereszténység másfél évezreden át megélt, és napjainkban már a végkifejletéhez érkező tragédiájával. Noha Scorsese több évtizeden át dédelgette tervét, egyértelmű, hogy ez adja a Némaság filmes adaptációjának aktualitását. 5. Az Open Doors (!) nevű keresztény emberi jogi szervezet kimutatásai szerint az elmúlt években ugrásszerűen megnőtt a kereszténységük miatt üldözöttek száma, ezzel párhuzamosan pedig megduplázódott a keresztény templomok ellen elkövetett támadások száma is. A holland civil szervezet a 2016-os adatok alapján mintegy 215 millióra teszi a hitük miatt üldözött vagy hátrányos megkülönböztetésben részesülő keresztények számát. A száraz statisztikáknak sokféle, a hétköznapi emberek száma is értelmezhető képlete jelent meg a sajtóban: minden öt, vallása miatt üldözött emberből négy keresztény, minden öt percben legalább egy keresztényt megölnek a hite miatt, minden tizenkettedik keresztény valamilyen diszkrimináció, üldöztetés vagy fizikai erőszak áldozata lesz a kereszténysége miatt. A helyzet súlyát jelzi, hogy a témában számos nemzetközi konferenciát szerveznek már évek óta, legutóbb például Budapesten (január és október), Genfben (március) és Washingtonban (május) került sor hasonlóra. Szakemberek az üldöztetés legfőbb okát a szélsőséges iszlám terjedésében látják, és úgy gondolják, hogy a közel-keleti válság legnagyobb vesztesei maguk a Krisztus-hívők, hiszen őket azokban az országokban is hátrányos megkülönböztetés vagy fizikai erőszak éri, ahol a hatóságok egyébként szigorúan lépnek fel a szélsőségekkel szemben. Ennek szomorú példái voltak a legerősebb és legnépesebb közel-keleti keresztény közösség, a nagyjából 10 milliós egyiptomi kopt ortodoxok templomai elleni virágvasárnapi merényletek, amelyek három hónapig tartó rendkívüli állapotot eredményeztek az országban. Ferenc pápa egyiptomi látogatását is ennek árnyékában sikerült tető alá hozni, az Al-Azhar nevű legfőbb egyiptomi szunnita központ pedig szokatlanul éles hangon szólalt meg a tragédia kapcsán. Henri Boulad, a tudós egyiptomi jezsuita páter a merényletek után alig pár órával tartott alexandriai szentbeszédében szinte dacosan reagált a történtekre: „A gyűlöletünket nem kapjátok meg! Szeretünk titeket!” 6. Júniusban vetítette a magyar köztelevízió Övék a mennyek országa című dokumentum-sorozatának első, észak-iraki üldözött keresztényeket bemutató epizódját, amelynek létrejöttében Böjte Csaba ferences szerzetes tevékeny részt vállalt. Az egyiptomi kopt keresztényekről szóló fejezetet már a szeretet ünnepének közeledtével, advent harmadik vasárnapján tűzték műsorra, talán jelezve: karácsony elmúltával feltartóztathatatlanul közeledik a keresztáldozat, és nem telhet el úgy az ünnep, hogy nem gondolunk a szükséget szenvedő, másfélezer éven át kitartó, most mégis a szemünk láttára kipusztuló ősi keresztény közösségekre. Vajon hányan vesszük ma komolyan – akár egy ima erejéig – Boulad atya krisztusi szeretetben gyökerező, dacos fogadalmát, amely a modern kori mártíromság és a megbocsájtás erejébe vetett hit jelmondata egyaránt lehetne? És vajon mi, kényelmes európaiak, akik a vásári karácsonyok ragyogásában fürdőzünk heteken át, ugyan hány esztendeig volnánk képesek kitartani egy olyan környezetben, ahol az ádventnek mintha már sohasem akarna vége lenni? Laczkó-Vass Róbert / Szabadság (Kolozsvár) 2017. december 28.Ezred nélkül maradt verselő ezredesHa kell, templomban vagy vetélkedőn szaval; ha kell, honvédsírokat gondoz, vagy fakultatív magyarórákat szervez, de vállal idegenvezetést helytörténeti előadással megspékelve. Ő a helyi RMDSZ elnöke és az olvasókör vezetője is. Az Arad megyei kisvárosban szinte mindenki ismeri: a nyolcvan esztendős Czernák Ferenc a lippai magyarság mindenese. Ha az Egyesült Államok hadseregében szolgált volna, az amerikaiak most afféle One-Man-Show-ként jellemeznék az ezredesi rangban nyugalomba vonult férfit. Az idegen légióban a L’Homme Orchestre titulus illetné. Mifelénk a lippai magyar közösség mindenesének tartják. Pedig Czernák Ferenc csak egy a még megmaradt pár száz lippai magyar közül. Ám ő az egyetlen, aki fáradtságot nem ismerve,a kilencedik ikszébe lépve is kitartóan úszik az árral szemben, és magával ragadja azt a maroknyi közösséget, amely hajlandó őt követni. Az az ember, aki Sajó Sándor felvidéki költővel vallja: „Nem akarok gyáva csendet, / Amíg élek, zúgok-zengek”. Mindig akad egy vers a tarsolyban Szinte nincs kérdés, nincs élethelyzet, amelyre Czernák Feri bácsi ne tudna rímekben válaszolni. Úgy húzza elő az idézeteket, mint cirkuszi mágus cilinderéből a fehér nyuszit. Utcán, asztalnál, templomban, mindenütt, ahol úgy érzi, hogy a helyzet megkívánja. Feri bácsi néha a templomba betérő turisták előtt is megcsillogtatja lexikális tudását Nem saját költeményeit adja elő, még csak nem is improvizál; egyszerűen a memóriájába „nyúl” valamelyik magyar klasszikus soraiért. Merthogy leszerelése óta kedvenc hobbija a versmondás. „Műkedvelő szavaló vagyok” – szerénykedik, de amikor sorolni kezdi, hol és milyen rendezvényeken lépett közönség elé, kiderül, nem kispályás versmondó vágja haptákba magát előttünk. A verselő alkalmi közönség előtt is bizonyít. „Egy kis figyelmet kérnék!” – szól a máriaradnai kegytemplom Magyarországról érkezett látogatóihoz. Mire minden szempár rávetődne, már mondja is II. János Pál pápa Mosolyod című versét: „Mosolyod, mely szívből fakad, / Aranyozza be arcodat! / Mosolyod nem kerül pénzbe, / Mégis sokat ér testvéred szemében. / Gazdagítja azt, aki kapja, / S nem lesz szegényebb az sem, aki adja. / Pillanatig tart csupán, / De örök nyomot hagy maga után. / Senki sem oly gazdag, / Hogy nélkülözni tudná, / És senki sem oly szegény, / Hogy meg nem érdemelné. / Az igaz barátság látható jele, / Hintsd be a világot egészen vele. / Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak, / Bátorság a csüggedőnek, / Vigasztalás a szomorkodónak. / Mosolyod értékes, nagyon nagy jó, / De semmiért meg nem vásárolható. / Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem, / Mert csak abban a percben van értéke, / Amelyben arcodon megjelen. / És, ha ezután olyannal találkozol, / Aki nem sugározza a várt mosolyt, / Légy nagylelkű, s a magadét add, / Mert senkinek sincs nagyobb szüksége mosolyra, / Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja”. A pápa sorai célba találnak, az anyaországi látogatók arcán a mosoly és a meghatódottság keveréke rajzolódik ki. Köszönetet mondanak az egyik oszlop mögül felbukkanó, számukra ismeretlen versmondónak, majd kérdezősködni kezdenek, mint olyantól, akiről azt hiszik, a katolikus egyház alkalmazásában áll. Lippa volt Európa első városa, amelynek a közvilágítását acetilénes lámpák biztosították Az öreg ezredest nem zavarja, sőt örömére szolgál, hogy lexikális tudását is megcsillanthatja, és információözönnel látja el az érdeklődőket. „Maresch Bélától, a marosvásárhelyi, majd a kolozsvári színház Aradra hazatelepedett nyugalmazott művészétől loptam el valamit a versmondás művészetéből. Amikor látta, hogy komolyan érdekel a szavalás, még koreográfiát is tanított hozzá” – árulja el, amikor a templomból kijövet a nem mindennapos fellépésről faggatjuk. Kiderül, amikor csak teheti, itthon és határon túl kamatoztatja tehetségét, versenyekre nevez, szavalóesteket tart, ünnepi beszédeit idézetekkel szövi át. A 2015-ös Kárpát-medencei Ki mit tud?-on Heltai Jenő A vén kocsis dalával az első helyre futott be az Operettszínházban. E mellett még számos díjjal büszkélkedhet, de nem teszi. Pedig nincs könnyű dolga, főként az anyaországi vetélkedőkön. „Magyarországra átmenni és szavalni kicsit olyan, mint sört vinni a németeknek vagy konyakot a franciáknak” – állítja, de a díjai bizonyítják, hogy az anyaországban „tálalt” versei nem akadtak meg a közönség torkán. Az öregúrnak kedvencei is vannak: mindenekfölött Petőfi és Vörösmarty, de költőként – és ezt kétszer is nyomatékosítja: csakis úgy! – nagyra becsüli Ady és József Attila munkásságát is. A legszívesebben „igazmondó, elgondolkodtató verseket” szaval. „Én nem mondok olyanokat, hogy kék az ég és zöld a fű, meg zümmögnek a méhek. Lehet, hogy az afféle versek is szépek, de én azokat a sorokat kedvelem igazán, amelyekből mi, magyarok, következtethetünk is valamit.” Szucher Ervin / Erdélyi Napló (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
